Meglehetősen atipikus egy 48 éves falusi nő történetét coming-of-age jelzővel illetni, Elene Naveriani harmadik nagyjátékfilmje mégis arról szól, hogy sosem késő a múlt traumáit magunk mögött hagyva új alapokra helyezni addig biztosnak vélt identitásunkat.
Egy komolyabb betegség vagy halálközeli élmény határhelyzete általában új fejezetet nyit az egyén életében: mintha a kozmosz, saját testünk, esetleg más külső/belső erő küldene jelzést arról, hogy
eddigi működésmódunk újraírására, identitásunk revideálására van szükség.
Egyszerre kerít hatalmába rutinszerű életünk illékonysága, valamint a tenni akarás, a változás kényszere, mintha új fejezet nyílna: meghal az óember, megszületik az újember. A meglehetősen ingerszegény életet élő, szűz Etero (Eka Chavleishvili) életében ez a pont 48 éves korában jön el, amikor egy gyönyörű rigót bámulva majdnem a folyóba esik. Az eddig sziklaszilárdnak tűnő elvei, az önkéntes cölibátusa, a szabadság oltárán feláldozott zárkózottságának egy része a parton marad. Másnap pillanatok alatt ujja köré csavarja vegyesboltja beszállítóját, így emberöltőnyi szüzessége a múlté.
Ez azonban csak a kezdet, hiszen a természetközeli hétköznapok, a nyugodt szederszedés, az eső szemlélése, az egyedül elfogyasztott krémes mellett már a kibontakozó kapcsolat kérdései foglalkoztatják. Meddig fog mindez tartani? Többet érzek a primér, testi vonzalomnál? Ha igen, honnan tudom, ha nem, honnan tudnám?
Az Eteróban felvetődő dilemmák inkább egy tinédzser tépődéseire hasonlítanak,
ám ha alkalmazkodik a közeg normáihoz, valószínűleg pontosan ugyanarra a sorsra jutott volna, mint „barátnői”: megsavanyodott, pletykákban menedéket kereső háziasszonyként a konzervált társas magány várta volna az érem másik oldalán. De mégis, a büszkeséggel eltöltő függetlenségből hiányzott valami, amit ösztöneink diktálnak: a másik érintése, a gyengédség, az élmények megosztása.
A Rigó, rigó, szederinda tehát – bármennyire furcsa is – egy középkorú nő fejlődéstörténetét helyezi a középpontba, miközben nem szakad el a falusi világ viszonyrendszerétől. Elene Naveriani ugyan már Svájcban él, filmjeivel gyakran visszatér szülőföldjére: már a Wet Sandnél is a rurális környezet biztosította a történet hátterét, mostani,
harmadik rendezése (mely egy kortárs grúz regény adaptációja) settingje újra a vidék toposzához nyúl vissza.
A környék festői látképe áll kontrasztban a lepukkant házakkal, az azokban lakó emberek lelki sivárságával és a közösséget átható keserűséggel.
Etero ismerősei – egy kivételtől eltekintve – rosszindulatú, saját sorsukban meghasonlott, kiégett nők, akiknek az egyetlen örömöt a tartalmatlan traccspartik jelentik. Nincsenek perspektíváik, lehetőségeik, itt ragadtak elfeledve, az édentől keletre, és hiába van férjük vagy gyerekük,
„ha a házasság és a fütykös boldogságot okozna, sok boldog nő lenne”.
Ezt az életmódot és gondolkodási mintát utasította vissza (vagy tanulta el) Etero akkor, amikor anya nélkül, apjával és bátyjával nőtt fel: ugyan nem sokat tudunk a múltról, az ebédlőben kitett képek folyamatos elrejtése, majd visszahelyezése terhelt viszonyt sejtet. Etero nem véletlenül vált azzá a szabadságszerető, makacs, magányos rigóvá: a rejtélyes családi háttér egy-két elejtett félmondaton túl végig a fiókban marad, annak ellenére, hogy bizonyos traumák felfakadása tovább árnyalta volna a középkorú nő karakterét.
A periféria tematikája mellett Naverianit egyértelműen a modern női lét kérdései mozgatják, ám a fiatal felnőttek énkereséséről szóló történet helyett (pl. A világ legrosszabb embere) a műfajtól idegen jellemrajz és társadalmi helyzet fogta meg Tamta Melashvili feminista regényében.
Etero nem felel meg a mainstream mozikban látott sztenderdeknek: idősebb, molett testalkatú, kicsit sem karrierista,
nem akar és nem is tud megfelelni az általános normáknak, nem hisz a családmodellben, a társadalmi szerepekben és (látszólag) nincs szüksége külső segítségre. Az évek során vastag falakat emelt maga köré, melyről leperegnek a környezete által sulykolt problémák (nem tudja, milyen a „férfi szeretet”, nincs gyereke stb.), ám azzal, hogy Murmant (Temiko Chichinadze) közelebb engedi magához, megnyílik egy eddig hermetikusan elzárt érzelmi dimenzió.
A svájci-grúz rendező az alapmű felvetésen túl pont ezért döntött úgy, hogy Etero története filmre kívánkozik: a külső tényezők által előidézett belső vívódást vizualizálja, így szavak helyett egy-egy képbe egyszerre több érzet, hangulat oltható.
Ahogy a könyv, ami leginkább monológok összessége, a Rigó, rigó, szederinda is erősen karakterfókuszú dráma,
a főszereplő folyamatosan a kamera látókörében van, Pákozdi Ágnes mégsem közelikkel operál: inkább kívülről szemléli, ahogy Etero mind fizikai, mind mentális értelemben bolyong a faluban, kezét a szakadó esőbe tartva mereng, vagy a kanapén gondolkozik azon, hívja-e Murmant.
Etero évtizedeken át kényszeredetten próbálta kerülni a szociális kapcsolatokat, ám a halálközeli élmény által rá kell döbbennie arra, hogy vágyait nem képes elnyomni – és nincs is rá szükség. Lehet szerelmes, kereshet társat, és akár gyereket is vállalhat, ám bármit is tegyen, azt a saját szabad akaratából, ne külső nyomás vagy mások által diktált referenciák alapján. A Rigó, rigó, szederinda ugyan elsősorban női szerepekről szól, üzenete mégis univerzális:
sosem késő változni, felfedezni és átírni identitásunk alapköveit – ám mindemelett meg kell őriznünk a személyes integritásunkat.
Naveriani a kettő közötti balansz megtalálásának (és végtelen keresésének) lírai történetét tárja elénk, melyben Etero a belső vívódás, ambivalencia és énkeresés közben a film elejéhez hasonló határhelyzetben találja magát – ám azt már nem tudjuk meg, hogy a merőben új helyzet mit hozhat számára.
A lassan csordogáló, komplex kérdéseket feszegető narratíva minden szándéka ellenére nem tudja egységes színvonalon tartani a néző figyelmét. A kimunkált kompozíciók gyakran kiüresednek, a hétköznapi helyzetek repetitívvé, a történet kiszámíthatóvá válik, így egy-két csúcsjeleneten (a barátnőkkel folytatott beszélgetéseknek szinte minden mondata aranyat ér) és
a kétségtelenül érvényes és meglehetősen aktuális mondanivalón túl kevés dologra fogunk emlékezni.
A Rigó, rigó, szederinda tipikusan az a mozi, melynek kivitelezése nem ér fel szellemiségéhez – ám ha utóbbit az élmény által magunkévá tesszük, akkor az alkotó elérte célját.
Rigó, rigó, szederinda (Shashvi shashvi maq’vali), 2023. Rendezte: Elene Naverani. Tamta Melashvili regénye alapján írta: Nikoloz Mdivani, Elene Naverani. Szereplők: Eka Chavleishvili, Temiko Chichinadze, Lia Abuladze, Teo Babukhadia, Mariam Didia, Sopo Grigolashvili. Forgalmazza: Cirko Film.
A Rigó, rigó, szederinda a Magyar Filmadatbázison.
